Ez a táj a páratlan szépségét a folyó és a parti sáv harmóniája mellett a vízparti települések történelmi és művészettörténeti emlékeinek köszönheti.
A Dunakanyar a magyar állam kialakulásának tanúja: első királyunk, István szülőhelye, egyik első várispánságunk és a kereszténnyé vált magyarság egyházi központja is. Fénye az Anjouk, Zsigmond és Mátyás király által vált még ragyogóbbá, és bár Esztergomból a király távozott, átadva helyét az egyházi hatalomnak, a szomszéd Visegrád még fényesebbé vált Nagy Lajos, majd Mátyás alatt. 

A történelem hirtelen osztotta e tájra is a megsemmisülést: a „török áfiumot”. Buda eleste után, 1543-ban elsőnek Visegrád, majd az egész Duna-mente is török kézre került, s csak 1686-ban szabadult fel végleg. A XVII. sz. végén, a XVIII. sz. elején az északi vármegyékből visszatértek a törzsökös családok, akik mellé németek is betelepültek, jobbára szőlőművelésre alapozván megélhetésüket.

A települések többsége az itt üdülő, vagy ide költöző politikusok (Deák Ferenc), írók (Móricz Zsigmond) és művészek (Ferenczy Károly, Gorka Géza) révén a kiegyezés után (1867) vált kiránduló- és üdülőhellyé.