Elsősorban néprajzi s csak másodsorban földrajzi fogalmat jelöl a név: Ormánság, ahová most indulunk. Enyhén dombos, ligetes, erdős e vidék. A hajdani nagy erdők jelentős része mocsári tölgyes, hiszen a vidék déli része a Dráva árterülete volt. A Drávához közelebb eső falvak főutcáinak kanyarulataiban ma is jól kivehető az egykori folyómeder.
A régió déli határán, a Duna–Dráva Nemzeti Park itteni területén egymás mellett léteznek a Drávához tartozó nyílt vízi élőhelyek és a csendes holtágak gazdag életközösségei. A zátonyokon és folyópartokon ritka madarak találnak költőhelyet (kis lile, billegető cankó, kis csér).
Az ormánsági falvak református templomai II. József császár türelmi rendelete (1781) után épültek fel, a katolikus egyház barokk stílusú templomainak mintájára. A református vallás puritán felfogása száműzte a templomból a faragott és festett képeket. Csak a fehérre meszelt falak csupasz tisztaságát tűrve meg, sajátos módon a mennyezet és a karzat vált a legerőteljesebben díszített felületté. A festett kazetták mesterei általában asztalosok voltak, akik mintakönyvek alapján dolgoztak. A motívumkincs a reneszánsz, a barokk (néha keleti) örökségéből való.
Talán a legismertebb fogalom az Ormánsággal kapcsolatban az „egyke”: a XIX. sz. második felében a családok a vagyon szétaprózódásának megakadályozása érdekében csak egyetlen gyermeket vállaltak. Az elképzelés nem várt tragédiába torkollott, miután az első világháborúból sok életerős férfi nem tért vissza. A következmény: csonka családok, munkaerőhiány és fokozatos elnéptelenedés…
