A Duna−Tisza közén északabbra tartva, a Kiskunságban kalandozunk – nevét a történelem adta. A XIII. sz.-ban betelepült és a magyarságba beolvadt kunok egyik szállásterülete volt. Szabad és hullámos futóhomok-felszínek váltakoznak itt homokpuszta-gyepekkel, borókás nyárligetekkel, az akácosok pedig időszakosan vízzel borított, szikes tócsákkal, zsombékos tocsogókkal. Van itt persze Petőfi pusztájából is…
A valamikor kiterjedt vízivilágra ma már csak a délre elterülő Kunfehértó és az északra eső Sóstó emlékeztet. A horgászok szerint ezek jó halas helyek. Ma mégis inkább az erdőségek határozzák meg a táj jellegét. A nyárasok, akácosok, homoki fenyvesek között gazdag termést adó szőlők és gyümölcsöskertek virulnak, üdülő- és lovastanyák marasztalnak.
Kiskunhalason, az egykori kunvárosban a XIX. sz. végén 35 szélmalom vitorlái hányták a cigánykereket a határban. Ma egyetlen műemlékmalom emlékeztet rájuk a Kiskunság legmagasabban fekvő (132 m) településén. A kunok szabadságának megváltását minden évben augusztus második felétől ünneplik, csúcspontjaként szeptember elején a szüreti fesztivállal – hiszen Kiskunhalas a szőlő és bor városa is.
A város legrégebbi műemlékei itt is a barokk templomok, egységes hatásukat oldja a késő-klasszicista–kora romantikus zsinagóga és a városháza. Kiskunhalas főterén a filmszínház szokatlan vonalvezetésű homlokzatán a művészetre utalnak a figurális díszek. Hét múzeum, tájház kínál látnivalót Kiskunhalason. A Thorma János Múzeumban (Köztársaság u. 2.)
várostörténeti kiállítás és a névadó festményei, a Gyűjtemények Házában (Bokányi Dezső u. 4.) festészeti remekek, a Szilády Galériában (Kossuth u. 14.) kortárs magyar képzőművészeti alkotások tekinthetők meg. A Vadászati kiállításon (Kossuth u. 32.) világbajnok trófeákat, a Tájházban a népi élet emlékeit (Eskü tér 1.), a Sáfrik-féle, ma is működőképes szélmalomban helyreállítása óta ipartörténeti remeket szemlélhet meg az érdeklődő. A Berki Galéria (Kossuth u. 21.) Berki Viola és Diószegi Balázs festőművész kiállításának helyszíne.
A város leghíresebb gyűjteménye persze a Csipkeház (Kossuth u. 37.), ahol nem csak megcsodálhatók a leheletfinom mesterművek, hanem megismerhető készítésük folyamata és vásárolni is lehet.
Csipkét sokféle technikával készítenek: tűzik, verik – ezek a legértékesebbek –, fonják vagy varrják. Ez utóbbi technikával készül a halasi. Ennek a leheletfinom, mintásan áttört, anyagtalan anyagnak egyik különlegessége, hogy a világ legfinomabb lencérnájából készítik. Ez súlyra számítva az aranynál is értékesebb.
Motívumkincsét Dékáni Árpád helyi gimnáziumi rajztanár álmodta meg, a szokásos növényi és állati figurák mellett hangsúllyal szerepeltette régi magyarok ábrázolásait is. Álmait Markovits Mária csipkevarró varrta ki először olyan magas művészi színvonalon, mellyel versenyre kelhetett a velencei és a brüsszeli csipkével is – többek között a St. Louisban rendezett világkiállításon (1904), ahol nagydíjat nyert.
