Amint átlépünk a Tiszán, s ismét a két legnagyobb folyónk közti terület bejárásba kezdünk, magunk is tapasztalhatjuk: a látóhatár hol a messzeségbe vész, hol elébe tolakodik egy-egy kiemelkedő domb, homokbucka, másutt meg víz tölti fel a kisebb-nagyobb mélyedéseket. Nem igaz tehát a mondás: puszta, ameddig csak a szem ellát!
Még változatosabbnak látja a pusztát, aki nem rest meghajlítani térdét, hogy érzékelhesse: az 5-10 centiméteres szintkülönbség, padkamagasság itt olyan különbség, mint a hegyekben 50-100 méter. Más a vegetáció fent és lent, s a hangyaleső tölcsérei olyan „kráterek”, mint a víznyelő mélyedések a mészkőhegyek között. Nem is véletlen, hogy a pusztát tarkázó, gyümölcsöskertes domborulatokat, bár alig emelkednek a sík fölé, „högyeknek” nevezik szerte a Kiskunságban.
Sajátos jegy maradt az „ö-zés” a Dél-Alföld két legnagyobb városában. „Hírös város az Aafődön Kecskemét” – írja Petőfi s ugyanezt önti melódiába a legnagyobb magyar nótaköltő, Dankó Pista „Szöged hírös város”-ról szóló dalában. A kecskeméti és a szögedi „nemzethez” tartozók – éljenek bárhol a világban – sosem tévesztik, hogy a mekegő nyelvhasználatot miként színesíthetik az e-k ö-re váltásával. Egy példával szemléltetve: a tű – „högyös”; a vidék – „högyes”. A köznyelvben mindkét jelző egyformán „hegyes”.
A Kiskun Kapitányság büszke öntudatú, egykori székvárosában remek a fürdő (Blaha Lujza tér), emiatt feltétlen érdemes letérni az M5-ös autópálya aszfaltszalagjáról – aki megteszi, alighanem maradni szeretne hosszabb időre is. A Termál Parkfürdő egész évben nyitva tart.
A félegyházi Városháza magyaros szecessziós, díszes tornya olyan, mint egy gyönyörű vőfélybot, amelynek mozdulására énekelnek, vagy csöndességgel vannak, indulnak vagy megállnak a népek (Kossuth L. út 1.). A dísztermét szívesen bemutatják, ha nincs benne éppen közgyűlés, vagy más rendezvény (az alsó képen a jellegzetes tetőmotívum). A Kálváriához közeli, egykor Daru – ma Móra Ferenc – utcában (19.) született a Kiskunság népének nehéz életét legszebben megörökítő magyar író. Ma Emlékházával tiszteleg Móra Ferencnek a város. Egyedüli a tájon a Béke teret lezáró barokk épületegyüttes – a Sarlós Boldogasszony-templommal, a parókiával és a XVIII. sz.-i Fájdalmas Krisztus-szoborral.
„Ez a város születésem helye” – írja nem tényleges szülőhelyéről, hanem Kiskunfélegyházáról legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor (1823 Kiskőrös–1849 Segesvár). A Kiskőrösről származó családfő, a költő apja 1822-től társként,1824–1830 között önállóan bérelte az 1820-ban épült, klasszicista ún. Hattyúházban kialakított mészárszéket. A Petőfi Sándor utca 7. sz. ház homlokzatán emléktábla hirdeti: „Itt töltötte gyerekkorát Petőfi Sándor”, ez a 1850-es években épült polgárház lett a kiskunfélegyházi Petőfi-kultusz egyik jeles helyszíne, a Petőfi Sándor Emlékház.
A Kiskun Múzeum (Holló Lajos út 9.) tájmúzeum és közgyűjtemény, képzőművészeti, régészeti, történeti, néprajzi kiállításoknak ad helyet. A hajdani Kiskun Kapitányság tömlöce ma börtönmúzeum, szembesít bennünket a régi korok ítélkezési és „nevelési” gyakorlatával. A múzeum udvarán megtekinthető a Pajkos-Szabó féle szélmalom és egy Árpád kori veremház rekonstrukciója.
A városból kifelé, északkeletre, a Tisza felé haladva 50-60 métert lejt az út. Változik a táj, a homok színe sötétebbre vált, a fák lombkoronája teltebb lesz.
A csongrádi út menti Kálváriánál – Erdei Ferenc leírása szerint – „A belépőt lenyűgöző látvány fogadja: véghetetlen hosszú út, két oldalán hajításnyira a stációk fehér kőoszlopai vetítik az árnyékukat keresztbe a gyepes úton… A kálvária kápolna félig a földbe süllyesztett épület, két oldalán lépcső vezet a domború tetőre a három feszülethez. A veremkápolna tetejéről hibátlan kiskunsági tájra nyílik kilátás: erek, lapályok, csillogó tavacskák, fehér kis házak, gaz- és nádtetővel. … mintha csak Móra Ferenc mondaná el.”
