Az Alföld olyan nagytája Magyarországnak, ahol a szelek, a vizek és az ember változatos tájformákat alakítottak ki: a Dél-Alföldön folytatjuk magyarországi barangolásunkat. A Dunától eljutunk a Duna−Tisza-közére, a Kiskunságon át a Körös−Maros-közére, a Körös-vidékre, egészen a Tiszántúl keleti széléig, északon pedig az Északi-középhegység déli vonulatai rajzolják ki a látóhatárt. Ez a része az országnak a Kárpát-medence közepe – ennek emléke Szarvason áll.
Amikor évmilliók alatt a környező hegyek vizeit ide vezető folyók feltöltötték a medencét, terjedelmes hordalékkúpokat építettek lelassult folyásukkal, óriás kanyarjaikkal, mindig új és új medret mélyítve maguknak. Az évezredek alatt a folyóvízi hordalékkúpok szélfútta átformálódása nyomán alakultak ki a hatalmas kiterjedésű löszképződmények, népies nevükön a sárgaföldek a Bácskai-síkságon, Sükösd, Császártöltés és Szeged környékén.
A táj alakításába később beavatkozott az ember is. Falut épített már hétezer évvel ezelőtt, amiről Hódmezővásárhely határában Gorzsa, Kökénydomb, Kopáncs leletei vallanak. Részben temetkezési célra is nagyméretű halmokat emelt főként a Tiszántúlon – ma ezeket kunhalmoknak mondjuk. Ha belegondolunk, hogy egy-egy közepes méretű halom akár százezer köbméter földből épült, fel kell tételeznünk a szállítóeszközök, a társadalmi szervezettség jelentős fejlettségét négy-ötezer évvel ezelőtt. Az idő tájt, amikor a piramisokat is építették…
Az Alföld két nagy folyójának közén először a szinte asztallap simaságú, lösszel fedett, országhatáron túlnyúló, kiváló termőképességű, „beteg, boros, bús lomha Bácskát” járjuk be – ahogy Kosztolányi látta.
A 30-40 kilométeresre is kiszélesedő Duna menti sáv, a Solti-síkság és a Kalocsai-Sárköz a török hódoltság korában – lakóinak búvóhelyet nem kínálhatván – szinte teljesen lakatlanná, utána aztán soknemzetiségűvé vált. Oda is ellátogatunk. Induljunk hát!