A Kisalföldön az utazónak természetesen a víz – a Duna – jelenti az egyik legnagyobb élményt. A Duna hajózható főága – ahogy a Szigetköz népe a régi, rangot jelentő öreg szóval nevezi: az Öreg-Duna – az eleven vizek ajándékkal felérő birodalma. 

A néhol két-három kilométeres árteret szegélyező töltés mellől egy-egy széles oldalág sebes vize visz a szigetvilág belseje felé. Egyre-másra tűnnek elő a kisebb-nagyobb szigetek fűzbokros, erdős hátukkal; köztük oldalágakban, ún. csatornákban folyik a víz. A szélesebb medrekben zátonyok emelkednek ki a vízből, s a vadregényes tájat mindenütt galériaerdők zöld koronája díszíti. 

Három-négy szigetsoron jutunk el a csatornázott főmederhez. Kőgátak közé szorítva rohan itt a Duna, hajókkal a hátán: Közép-Európa egyik fontos közlekedési ütőerénél vagyunk. A túlsó, szlovákiai partról Csallóköz hasonló tája tekint felénk. 

Ebbe a még természetes állapotot őrző tájba emelték a Bős−Nagymaros erőmű részeként a Dunakiliti duzzasztóművet. A politikai és a „zöld” tiltakozások hatására a kormány 1989-ben leállította a magyar oldali építkezéseket, de a magyar duzzasztó kiváltására alkalmas létesítmény üzembe helyezése a főmeder vízszintjének drasztikus, 2,5-3 m-es süllyedéséhez vezetett, az pedig a talajvíz süllyedését vonta maga után. A szükségessé vált vízpótlás érdekében megépült az a fenékküszöb, ami lehetővé tette a hullámtér vízellátását. 

A Duna-ágak közrefogta szigeteken füzesek és fűz–nyár ligeterdők élnek, a hullámtérben ezeket telepített nyárasok váltották fel. A szárazabb, magasabb részeken keményfa ligeterdőkkel találkozunk. Jellemző fáik a kocsányos tölgy, a magas kőris és a szil. A cserjeszinten mogyoró, húsos som, bodza, borbolya él, talajközelben az odvas keltike, ibolya, ligeti szellőrózsa virágzik. 

A hullámtereken a kubikgödrök és a botolófüzesek az emberi beavatkozás eredményei. A kubikgödrökből termelték ki a földet a töltésekhez, áradások idején ezek megtelnek vízzel. A Duna visszahúzódása után megmaradt víz gyorsan felmelegszik, benne új növénytársulás jelenik meg: algatömegek nevelődnek, felkapaszkodnak a hínárok, ide járnak petézni a békák. Igaz, tartós szárazság idején minden elpusztul.

A botolófüzesek is emberi kéznek köszönhetik formájukat. A fát az ember sokféle módon használta. A fűzfából fonták a sövényt, ebből készültek a partot védő vesszőfonások. A fűznek csak a tetejét vágták le, és a csonkokon új gallyak sarjadoztak. S amikor ezek is megvastagodtak, újból levágták. Ezt nevezték botolásnak. Ennek eredménye a vastag törzsön sugárkoszorúként szétágazó gallysor. Jellegzetes formakincse ez a szigetközi tájnak. 

A Duna gyakori áradásai és mindent elpusztító árvizei magyarázzák, hogy a középkori gyökerű falvakban kevés a kultúrtörténeti érték. A templomok ugyan középkori alapításúak, ám vagy a barokk (Halászi, Lipót, Győrzámoly), vagy a XX. sz. elejének historizáló jegyeit mutatják (Darnózseli, Dunakiliti).